A tihanyi ekhóhoz	Óh, Tihannak rijjadó leánya! Szállja ki szent hegyed közűl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe űl. Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztúlt reményén Egy magános árva szív. Egy magános árva szív.
A tihanyi ekhóhoz	Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A boldogság karjain, Vígadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain; Addig én itt sírva sírok. És te, Nimfa! amit én nem bírok, Zordon erők, durva bércek, szírtok! Harsogjátok jajjaim!
A tihanyi ekhóhoz	Tik talám több érezéssel bírtok, Mintsem embertársaim, Kik keblekből számkivetnek És magok közt csúfra emlegetnek Egy szegény boldogtalant. Egy szegény boldogtalant. Akik hajdan jó barátim voltak Még felkőltek ellenem,
A tihanyi ekhóhoz	Űldözőim pártjához hajoltak: Óh! miket kell érzenem, Amidőn már ők is végre Úgy rohannak rám, mint ellenségre, Bár hozzájok hív valék. Bár hozzájok hív valék. Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Oly barátim nincsenek;
A tihanyi ekhóhoz	Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. Nincsen szív az emberekbe: Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szívem bús panasszait. Szívem bús panasszait. Lilla is, ki bennem a reménynek Még egy élesztője volt,
A tihanyi ekhóhoz	Jaj, Lillám is a tiran törvénynek S a szokásnak meghódolt. Hogy vagy most te, áldott lélek? Én ugyan már elhagyatva élek Óh, van-é még egy erémi szállás, Régi barlang, szent fedél, Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást E setét hegyekben lél?
A tihanyi ekhóhoz	Hol csak egy kő lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna, Mely megháborítana. Mely megháborítana. Abban, gondolom, hogy semmi jussal Ellenkezni nem fogok, Hogyha én egy megvetett virtussal Itt egy kőben helyt fogok,
A tihanyi ekhóhoz	S e szigetnek egy szögében, Mint egy Russzó Ermenonvillében, Itt tanúlom rejtek érdememmel Ébresztgetni lelkemet. A természet majd az értelemmel Bőlcsebbé tesz engemet. Távol itt, egy más világban, Egy nem esmért szent magánosságban
A tihanyi ekhóhoz	Könnyezem le napjaim. Könnyezem le napjaim. Itt halok meg. E setét erdőben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a boldogabb időben Fellelik sírhelyemet: S amely fának sátorában Áll egyűgyű sírhalmom magában,
A magánossághoz	Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet! Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; Hogy itt Kisasszondon reád találtam. E helybe andalogni jó, E hely poétának való. Itt a magános vőlgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez,
A magánossághoz	A csonka gyertyányok mohos tövében A tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő. A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát, Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjnek angyalát. Gyakran vezess be engemet, Nyugtatni lankadt lelkemet. Te a királyok udvarát kerűlöd, Kerűlöd a kastélyokat;
A magánossághoz	S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd Ott a fogyasztó gondokat. A félelem s bú a vad únalommal - Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet. Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted;
A magánossághoz	A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted. Futsz a csatázó trombiták szavától, Futsz a zsibongó városok falától: Honnyod csupán az érező Szív és szelíd falu s mező. Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erődbe van, Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallhatja a boldogtalan.
A magánossághoz	Te azt, ki megvetette a világot, Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és apolgatod; Magát magával bíztatod. Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel;
A magánossághoz	Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat. Óh, kedves istenasszony! én is érted Gyakorta mint sohajtozom, Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom. Ártatlanúl kecsegtetel magadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai. Lám, mely zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai,
A magánossághoz	Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. - De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, Tisztán, magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen. Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál.
A magánossághoz	Síromba csak te fogsz alá követni, A nemtudás kietlenén vezetni: Te lészel, ah! a sírhalom Vőlgyén is őrzőangyalom. Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom, Mikor csak a sír lesz örök sajátom
Osztályrészem	Béke már részem: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút! Bár nem olly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tíburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság
Osztályrészem	Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a Végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderűlt virány lesz Gyenge dalodra.
Osztályrészem	Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hives ernyőd. Béke már részem: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút! Bár nem olly gazdag mezeim határa, Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa,
Osztályrészem	S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tíburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől Kérjek-e többet? Vessen a Végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre!
Osztályrészem	Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderűlt virány lesz Gyenge dalodra. Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt hives ernyőd.
Magyarokhoz I.	Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad.
Magyarokhoz I.	Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok víperafajzatok Dúlják fel e várt, melly sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett.
Magyarokhoz I.	Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár khán xerxesi tábora S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma;
Magyarokhoz I.	Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja s titkos gyilkosaid keze, A szent rokonvérbe feresztő Visszavonás tüze közt megálltál:
Magyarokhoz I.	Mert régi erkölcs s spártai férjfikar Küzdött s vezérlett fergetegid között; Birkózva győztél, s Herculesként Ércbuzogány rezegett kezedben.
Magyarokhoz I.	Most lassu méreg, lassu halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik,
Magyarokhoz I.	S egy gyenge széltől földre teríttetik! Így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, melly ha megvész: Róma ledűl, s rabigába görbed.
Magyarokhoz I.	Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldult védfalából Rak palotát heverőhelyének;
Magyarokhoz I.	Eldődeinknek bajnoki köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrlelkét tapodja, Gyermeki báb puha szíve tárgya. -
Magyarokhoz I.	Oh! más magyar kar mennyköve villogott Atilla véres harcai közt, midőn A fél világgal szembeszállott Nemzeteket tapodó haragja.
Magyarokhoz I.	Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője, Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
Magyarokhoz I.	De jaj! csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány, vet, Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Magyarokhoz I.	Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledűlt már a nemes Ílion, A büszke Karthágó hatalma, Róma s erős Babylon leomlott.
Közelítő tél	Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi.
Közelítő tél	A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt.
Közelítő tél	Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepűl, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész.
Közelítő tél	Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.
Közelítő tél	Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!
Magyarokhoz II	Egy nap lerontá Prusszia trónusát, A bálti partot s Ádria öbleit Vér festi, s a Cordillerákat S Haemusokat zivatar borítja.
Magyarokhoz II.	Fegyvert kiáltnak Baktra vidékei, A Dardanellák bércei dörgenek, A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak.
Magyarokhoz II.	Te Títusoddal hajdani őseid Várába gyűltél, hogy lebegő hajónk A bölcs tanács s kormány figyelmén Állni-tudó legyen a habok közt.
Magyarokhoz II.	Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! Ordítson orkán, jőjön ezer veszély, Nem félek. A kürt harsogását, A nyihogó paripák szökését
Magyarokhoz II.	Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ez tette Rómát föld urává, Ez Marathont s Budavárt hiressé.
Levéltöredék	Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem! Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Levéltöredék	Lefestem szüretem estvélyi óráit, Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Levéltöredék	Leplembe burkolva könyökemre dűlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merűlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem.
Levéltöredék	Az őszibogárnak busongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repdező szárnyai Visszahozzák éltem eltünt örömeit.
Levéltöredék	Életem képe ez. - Már elestvélyedtem, Béborúlt az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája