ŐRIZEM A SZEMED	Már vénülő kezemmel \Fogom meg a kezedet, \Már vénülő szememmel \Őrizem a szemedet.
ŐRIZEM A SZEMED	Világok pusztulásán \Ősi vad, kit rettenet \Űz, érkeztem meg hozzád \S várok riadtan veled.
ŐRIZEM A SZEMED	Már vénülő kezemmel \Fogom meg a kezedet, \Már vénülő szememmel \Őrizem a szemedet.
ŐRIZEM A SZEMED	Nem tudom, miért, meddig \Maradok meg még neked, \De a kezedet fogom \S őrizem a szemedet.
HARC A NAGYÚRRAL	Megöl a disznófejű Nagyúr, \Éreztem, megöl, ha hagyom, \Vigyorgott rám és ült meredten: \Az aranyon ült, az aranyon, \Éreztem, megöl, ha hagyom.
HARC A NAGYÚRRAL	Sertés testét, az undokot, én \Simogattam. Ő remegett. \»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam neki) \S meglékeltem a fejemet, \Agyamba nézett s nevetett.
HARC A NAGYÚRRAL	(Vad vágyak vad kalandorának \Tart talán?) S térdre hulltam ott. \A zúgó Élet partján voltunk, \Ketten voltunk, alkonyodott: \»Add az aranyod, aranyod.«
HARC A NAGYÚRRAL	»Engem egy pillanat megölhet, \Nekem már várni nem szabad, \Engem szólítnak útra, kéjre \Titokzatos hívó szavak, \Nekem már várni nem szabad.«
HARC A NAGYÚRRAL	»A te szivedet serte védi, \Az én belsőm fekély, galád. \Az én szivem mégis az áldott: \Az Élet marta fel, a Vágy. \Arany kell. Mennem kell tovább.«
HARC A NAGYÚRRAL	»Az én jachtomra vár a tenger, \Ezer sátor vár énreám, \Idegen nap, idegen balzsam, \Idegen mámor, új leány, \Mind énreám vár, énreám.«
HARC A NAGYÚRRAL	»Az egész élet bennem zihál, \Minden, mi új, felém üget, \Szent zűrzavar az én sok álmom, \Neked minden álmod süket, \Hasítsd ki hát aranyszügyed.«
HARC A NAGYÚRRAL	Már ránk szakadt a bús, vak este. \Én nyöszörögtem. A habok \Az üzenetet egyre hozták: \Várunk. Van-e már aranyod? \Zúgtak a habok, a habok.
HARC A NAGYÚRRAL	És összecsaptunk. Rengett a part, \Husába vájtam kezemet, \Téptem, cibáltam. Mindhiába. \Aranya csörgött. Nevetett. \Nem mehetek, nem mehetek.
HARC A NAGYÚRRAL	Ezer este múlt ezer estre, \A vérem hull, hull, egyre hull, \Messziről hívnak, szólongatnak \És mi csak csatázunk vadul: \Én s a disznófejű Nagyúr.
AZ ŐS KAJÁN	Bibor-palástban jött Keletről \A rímek ősi hajnalán. \Jött boros kedvvel, paripásan, \Zeneszerszámmal, dalosan \És mellém ült le ős Kaján.
AZ ŐS KAJÁN	Duhaj legény, fülembe nótáz, \Iszunk, iszunk s én hallgatom. \Piros hajnalok hosszú sorban \Suhannak el és részegen \Kopognak be az ablakon.
AZ ŐS KAJÁN	Szent Kelet vesztett boldogsága, \Ez a gyalázatos jelen \És a kicifrált köd-jövendő \Táncol egy boros asztalon \S ős Kaján birkózik velem.
AZ ŐS KAJÁN	Én rossz zsakettben bóbiskálok, \Az ős Kaján vállán bibor. \Feszület, két gyertya, komorság. \Nagy torna ez, bús, végtelen \S az asztalon ömlik a bor.
AZ ŐS KAJÁN	Ó-Babilon ideje óta \Az ős Kaján harcol velem. \Ott járhatott egy céda ősöm \S nekem azóta cimborám, \Apám, császárom, istenem.
AZ ŐS KAJÁN	Korhely Apolló, gúnyos arcú, \Palástja csusszan, lova vár, \De áll a bál és zúg a torna. \Bujdosik, egyre bujdosik \Véres asztalon a pohár.
AZ ŐS KAJÁN	»Nagyságos úr, kegyes pajtásom, \Bocsáss már, nehéz a fejem. \Sok volt, sok volt immár a jóból, \Sok volt a bűn, az éj, a vágy, \Apám, sok volt a szerelem.«
AZ ŐS KAJÁN	Nyögve kinálom törött lantom, \Törött szivem, de ő kacag. \Robogva jár, kel, fut az Élet \Énekes, véres és boros, \Szent korcsma-ablakunk alatt.
AZ ŐS KAJÁN	»Uram, kelj mással viadalra, \Nekem az öröm nem öröm, \Fejfájás a mámor s a hírnév. \Cudar álmokban elkopott \A büszke oroszlán-köröm.«
AZ ŐS KAJÁN	»Uram, az én rögöm magyar rög, \Meddő, kisajtolt. Mit akar \A te nagy mámor-biztatásod? \Mit ér bor- és vér-áldomás? \Mit ér az ember, ha magyar?«
AZ ŐS KAJÁN	»Uram, én szegény, kósza szolga, \Elhasznált, nagy bolond vagyok. \Miért igyak most már rogyásig? \Pénzem nincs, hitem elinalt, \Erőm elfogyott, meghalok.«
AZ ŐS KAJÁN	»Uram, van egy anyám: szent asszony. \Van egy Lédám: áldott legyen. \Van egy pár álom-villanásom, \Egy-két hivem. S lelkem alatt \Egy nagy mocsár: a förtelem.«
AZ ŐS KAJÁN	»Volna talán egy-két nótám is, \Egy-két buja, új, nagy dalom, \De, íme, el akarok esni \Asztal alatt, mámor alatt \Ezen az ős viadalon.«
AZ ŐS KAJÁN	»Uram, bocsásd el bús szolgádat, \Nincs semmi már, csak: a Bizony, \Az ős Bizony, a biztos romlás. \Ne igézz, ne bánts, ne itass. \Uram, én többet nem iszom.«
AZ ŐS KAJÁN	»Van csömöröm, nagy irtózásom \S egy beteg, fonnyadt derekam. \Utolszor meghajlok előtted, \Földhöz vágom a poharam. \Uram, én megadom magam.«
AZ ŐS KAJÁN	S már látom, mint kap paripára, \Vállamra üt, nagyot nevet \S viszik tovább a táltosával \Pogány dalok, víg hajnalok, \Boszorkányos, forró szelek.
AZ ŐS KAJÁN	Száll Keletről tovább Nyugatra, \Új, pogány tornákra szalad \S én feszülettel, tört pohárral, \Hült testtel, dermedt-vidoran \Elnyúlok az asztal alatt.
A MAGYAR UGARON	Elvadult tájon gázolok: \Ős, buja földön dudva, muhar. \Ezt a vad mezőt ismerem, \Ez a magyar Ugar.
A MAGYAR UGARON	Lehajlok a szent humuszig: \E szűzi földön valami rág. \Hej, égig-nyúló giz-gazok, \Hát nincsen itt virág?
A MAGYAR UGARON	Vad indák gyűrűznek körül, \Míg a föld alvó lelkét lesem, \Régmult virágok illata \Bódít szerelmesen.
A MAGYAR UGARON	Csönd van. A dudva, a muhar, \A gaz lehúz, altat, befed \S egy kacagó szél suhan el \A nagy Ugar felett.
ÚJ VIZEKEN JÁROK	Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, \Röhögjenek a részeg evezősre. \Röpülj, hajóm, \Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.
ÚJ VIZEKEN JÁROK	Szállani, szállani, szállani egyre, \Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre, \Röpülj, hajóm, \Szállani, szállani, szállani egyre.
ÚJ VIZEKEN JÁROK	Új horizonok libegnek elébed, \Minden percben új, félelmes az Élet, \Röpülj, hajóm, \Új horizonok libegnek elébed.
ÚJ VIZEKEN JÁROK	Nem kellenek a megálmodott álmok, \Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, \Röpülj, hajóm, \Nem kellenek a megálmodott álmok.
ÚJ VIZEKEN JÁROK	Én nem leszek a szürkék hegedőse, \Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: \Röpülj, hajóm, \Én nem leszek a szürkék hegedőse.
SZERETNÉM HA SZERETNÉNEK	Sem utódja, sem boldog őse, \Sem rokona, sem ismerőse \Nem vagyok senkinek, \Nem vagyok senkinek.
SZERETNÉM HA SZERETNÉNEK	Vagyok, mint minden ember: fenség, \Észak-fok, titok, idegenség, \Lidérces, messze fény, \Lidérces, messze fény.
SZERETNÉM HA SZERETNÉNEK	De, jaj, nem tudok így maradni, \Szeretném magam megmutatni, \Hogy látva lássanak, \Hogy látva lássanak.
SZERETNÉM HA SZERETNÉNEK	Ezért minden: önkínzás, ének: \Szeretném, hogyha szeretnének \S lennék valakié, \Lennék valakié.
MÖGÖTTEM A MÚLT	Mögöttem a múlt szép kék erdősége, \Előttem a jövő szép zöld vetése; \Az mindig messze, és mégsem hagy el, \Ezt el nem érem, bár mindig közel.
MÖGÖTTEM A MÚLT	Ekkép vándorlok az országuton, \Mely puszta, vadon, \Vándorlok csüggedetten \Az örökkétartó jelenben.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	Ne fogjon senki könnyelműen \A húrok pengetésihez! \Nagy munkát vállal az magára, \Ki most kezébe lantot vesz. \Ha nem tudsz mást, mint eldalolni \Saját fájdalmad s örömed: \Nincs rád szüksége a világnak, \S azért a szent fát félretedd.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	Pusztában bujdosunk, mint hajdan \Népével Mózes bujdosott, \S követte, melyet isten külde \Vezérül, a lángoszlopot. \Ujabb időkben isten ilyen \Lángoszlopoknak rendelé \A költőket, hogy ők vezessék \A népet Kánaán felé.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	Előre hát mind, aki költő, \A néppel tűzön-vízen át! \Átok reá, ki elhajítja \Kezéből a nép zászlaját. \Átok reá, ki gyávaságból \Vagy lomhaságból elmarad, \Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, \Pihenjen ő árnyék alatt!
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	Vannak hamis próféták, akik \Azt hirdetik nagy gonoszan, \Hogy már megállhatunk, mert itten \Az ígéretnek földe van. \Hazugság, szemtelen hazugság, \Mit milliók cáfolnak meg, \Kik nap hevében, éhen-szomjan, \Kétségbeesve tengenek.
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	Ha majd a bőség kosarából \Mindenki egyaránt vehet, \Ha majd a jognak asztalánál \Mind egyaránt foglal helyet, \Ha majd a szellem napvilága \Ragyog minden ház ablakán: \Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, \Mert itt van már a Kánaán!
A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI	És addig? addig nincs megnyugvás, \Addig folyvást küszködni kell. - \Talán az élet, munkáinkért, \Nem fog fizetni semmivel, \De a halál majd szemeinket \Szelíd, lágy csókkal zárja be, \S virágkötéllel, selyempárnán \Bocsát le a föld mélyibe.
SZEPTEMBER VÉGÉN	Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, \Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, \De látod amottan a téli világot? \Már hó takará el a bérci tetőt.
SZEPTEMBER VÉGÉN	Még ifju szivemben a lángsugarú nyár \S még benne virít az egész kikelet, \De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, \A tél dere már megüté fejemet.
SZEPTEMBER VÉGÉN	Elhull a virág, eliramlik az élet... \Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! \Ki most fejedet kebelemre tevéd le, \Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
SZEPTEMBER VÉGÉN	Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre \Könnyezve borítasz-e szemfödelet? \S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, \Hogy elhagyod érte az én nevemet?
SZEPTEMBER VÉGÉN	Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, \Fejfámra sötét lobogóul akaszd, \Én feljövök érte a síri világbol \Az éj közepén, s oda leviszem azt,
SZEPTEMBER VÉGÉN	Letörleni véle könyűimet érted, \Ki könnyeden elfeledéd hivedet, \S e szív sebeit bekötözni, ki téged \Még akkor is, ott is, örökre szeret!
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós, \Az emberiségnek elhányt rongyain \Komor betűkkel, mint a téli éj, \Leírva áll a rettentő tanulság: \"Hogy míg nyomorra milliók születnek, \Néhány ezernek jutna üdv a földön, \Ha istenésszel, angyal érzelemmel \Használni tudnák éltök napjait."
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Miért e lom? hogy mint juh a gyepen \Legeljünk rajta? s léha tudománytól \Zabáltan elhenyéljük a napot? \Az isten napját! nemzet életét! \Miért e lom? szagáról ismerem meg \Az állatember minden bűneit. \Erény van írva e lapon; de egykor \Zsivány ruhája volt. S amott?
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Az ártatlanság boldog napjai \Egy eltépett szűz gyönge öltönyén, \Vagy egy dühös bujának pongyoláján. \És itt a törvény - véres lázadók \Hamis birák és zsarnokok mezéből \Fehérre mosdott könyvnek lapjain. \Emitt a gépek s számok titkai! \De akik a ruhát elszaggaták
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Hogy majd belőle csínos könyv legyen, \Számon kivül maradtak: Ixion \Bőszült vihartól űzött kerekén \Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők. \Az őrült ágyán bölcs fej álmodik; \A csillagászat egy vak koldus asszony \Condráin méri a világokat: \Világ és vakság egy hitvány lapon!
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből \S most a szabadság és a hősi kor \Beszéli benne nagy történetét. \Hűség, barátság aljas hitszegők \Gunyáiból készült lapon regél. \Irtózatos hazudság mindenütt! \Az írt betűket a sápadt levél \Halotti képe kárhoztatja el.
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Országok rongya! könyvtár a neved, \De hát hol a könyv mely célhoz vezet? \Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e \A könyvek által a világ elébb? \Ment, hogy minél dicsőbbek népei, \Salakjok annál borzasztóbb legyen, \S a rongyos ember bőszült kebele \Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	De hát ledöntsük, amit ezredek \Ész napvilága mellett dolgozának? \A bölcsek és a költők műveit, \S mit a tapasztalás arany \Bányáiból kifejtett az idő? \Hány fényes lélek tépte el magát, \Virrasztott a sziv égő romja mellett, \Hogy tévedt, sujtott embertársinak \Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Az el nemn ismert érdem hősei, \Kiket - midőn már elhunytak s midőn \Ingyen tehette - csúfos háladattal \Kezdett imádni a galád világ, \Népboldogító eszmék vértanúi \Ők mind e többi rongykereskedővel, \Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel, \Rosz szenvedélyek oktatóival
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Ők mind együtt - a jók a rosz miatt - \Egy máglya üszkén elhamvadjanak? \Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt, \Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma, \Oly fényes elmék a sár fiait \A sűlyedéstől meg nem mentheték! \Hogy még alig bír a föld egy zugot, \Egy kis virányt a puszta homokon \Hol legkelendőbb név az emberé, \Hol a teremtés ősi jogai
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	E névhez "ember!" advák örökűl - \Kivéve aki feketén született, \Mert azt baromnak tartják e dicsők \S az isten képét szíjjal ostorozzák. \És mégis - mégis fáradozni kell. \Egy újabb szellem kezd felküzdeni, \Egy új irány tör át a lelkeken: \A nyers fajokba tisztább érzeményt
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	S gyümölcsözőbb eszméket oltani, \Hogy végre egymást szívben átkarolják, \S uralkodjék igazság, szeretet. \Hogy a legalsó pór is kunyhajában \Mondhassa bizton: nem vagyok magam! \Testvérim vannak, számos milliók; \Én védem őket, ők megvédnek engem. \Nem félek tőled, sors, bármit akarsz. \Ez az, miért csüggedni nem szabad. \Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	Agyunk az ihlett órákban teremt. \S ha összehordtunk minden kis követ, \Építsük egy újabb kor Bábelét, \Míg oly magas lesz, mint a csillagok. \S ha majd benéztünk a menny ajtaján, \Kihallhatók az angyalok zenéjét, \És földi vérünk minden csepjei \Magas gyönyörnek lángjától hevültek, \Menjünk szét mint a régi nemzetek,
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	És kezdjünk újra tűrni és tanulni. \Ez hát a sors és nincs vég semmiben? \Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal \S meg nem kövűlnek élő fiai. \Mi dolgunk a világon? küzdeni, \És tápot adni lelki vágyainknak. \Ember vagyunk, a föld s az ég fia. \Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
GONDOLATOK A KÖNYVTÁRBAN	S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé, \Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt \Posvány iszapját szopva éldegéljünk? \Mi dolgunk a világon? küzdeni \Erőnk szerint a legnemesbekért. \Előttünk egy nemzetnek sorsa áll. \Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből \S a szellemharcok tiszta sugaránál \Olyan magasra tettük, mint lehet, \Mondhatjuk, térvén őseink porához: \Köszönjük élet! áldomásidat, \Ez jó mulatság, férfi munka volt!
A GUTTENBERG-ALBUMBA	Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek \S a kitörő napfény nem terem áltudományt; \Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből \S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
A GUTTENBERG-ALBUMBA	 \Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús \S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; \Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról \És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
A GUTTENBERG-ALBUMBA	Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával \És eget ostromló hangokon összekiált, \S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
A GUTTENBERG-ALBUMBA	S e rég várt követét végre leküldi az ég: \Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez \Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
A MERENGŐHÖZ	Hová merűlt el szép szemed világa? \Mi az, mit kétes távolban keres? \Talán a múlt idők setét virága, \Min a csalódás könnye rengedez? \Tán a jövőnek holdas fátyolában
A MERENGŐHÖZ	Ijesztő képek réme jár feléd, \S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, \Mert egyszer azt csalúton kereséd? \Nézd a világot: annyi milliója, \S köztük valódi boldog oly kevés.
A MERENGŐHÖZ	Ábrándozás az élet megrontója, \Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. \Mi az, mi embert boldoggá tehetne? \Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, \A telhetetlen elmerülhet benne,
A MERENGŐHÖZ	S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. \Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; \A látni vágyó napba nem tekint; \Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: \Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
A MERENGŐHÖZ	Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, \Ki életszomját el nem égeté, \Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, \Földön honát csak olyan lelheté. \Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
A MERENGŐHÖZ	Egész világ nem a mi birtokunk; \Amennyit a szív felfoghat magába, \Sajátunknak csak annyit mondhatunk. \Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, \Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
A MERENGŐHÖZ	Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, \Zajától felréműl a szívmagány. \Ha van mihez bizhatnod a jelenben, \Ha van mit érezz, gondolj és szeress, \Maradj az élvvel kínáló közelben,
A MERENGŐHÖZ	S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, \A birhatót ne add el álompénzen, \Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: \Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, \Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
A MERENGŐHÖZ	Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; \Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, \Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, \Egész erdő viránya csalja bár. \Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
A MERENGŐHÖZ	Barátod arcán hozd fel a derűt: \Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, \Ne adj helyette bánatot, könyűt.
AZ EMBEREK	Hallgassatok, ne szóljon a dal, \Most a világ beszél, \S megfagynak forró szárnyaikkal \A zápor és a szél,Könyzápor, melyet bánat hajt, \Szél, melyet emberszív sohajt. \Hiába minden: szellem, bűn, erény; \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	Hallátok a mesét: a népnek \Atyái voltanak, \S amint atyáik vétkezének, \Ők úgy hullottanak: \A megmaradt nép fölsüvölt: \Törvényt! s a törvény újra ölt. \Bukott a jó, tombolt a gaz merény: \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	És jöttek a dicsők, hatalmas \Lábok törvény felett. \Volt munka: pusztított a vas! \S az ember kérkedett. \S midőn dicsői vesztenek, \Bújában egymást marta meg. \S a hír? villám az inség éjjelén: \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	És hosszu béke van s az ember \Rémítő szapora, \Talán hogy a dögvésznek egyszer \Dicsőbb legyen tora: \Sovár szemmel néz ég felé, \Mert hajh a föld! az nem övé, \Neki a föld még sírnak is kemény: \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	Mi dús a föld, s emberkezek még \Dúsabbá teszik azt, \És mégis szerte dúl az inség \S rút szolgaság nyomaszt. \Így kell-e lenni? vagy ha nem, \Mért oly idős e gyötrelem? \Mi a kevés? erő vagy az erény? \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	Istentelen frígy van közötted, \Ész és rosz akarat! \A butaság dühét növeszted, \Hogy lázítson hadat. \S állat vagy ördög, düh vagy ész, \Bármelyik győz, az ember vész: \Ez őrült sár, ez istenarcu lény! \Nincsen remény!
AZ EMBEREK	Az ember fáj a földnek; oly sok \Harc - s békeév után \A testvérgyülölési átok \Virágzik homlokán; \S midőn azt hinnők, hogy tanúl, \Nagyobb bűnt forral álnokúl. \Az emberfaj sárkányfog-vetemény: \Nincsen remény! nincsen remény!
ELŐSZÓ	Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. \Zöld ág virított a föld ormain. \Munkában élt az ember mint a hangya: \Küzdött a kéz, a szellem működött,
ELŐSZÓ	Lángolt a gondos ész, a szív remélt, \S a béke izzadt homlokát törölvén \Meghozni készült a legszebb jutalmat, \Az emberüdvöt, melyért fáradott. \Ünnepre fordúlt a természet, ami \Szép és jeles volt benne, megjelent.
ELŐSZÓ	Öröm - s reménytől reszketett a lég, \Megszülni vágyván a szent szózatot, \Mely által a világot mint egy új, egy \Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. \Hallottuk a szót. Mélység és magasság \Viszhangozák azt. S a nagy egyetem \Megszünt forogni egy pillantatig.
ELŐSZÓ	Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. \A vész kitört. Vérfagylaló keze \Emberfejekkel lapdázott az égre, \Emberszivekben dúltak lábai. \Lélekzetétől meghervadt az élet, \A szellemek világa kialutt, \S az elsötétült égnek arcain \Vad fénnyel a villámok rajzolák le
ELŐSZÓ	 \Az ellenséges istenek haragját. \És folyton-folyvást ordított a vész, \Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. \Amerre járt, irtóztató nyomában \Szétszaggatott népeknek átkai \Sohajtanak fel csonthalmok közől; \És a nyomor gyámoltalan fejét \Elhamvadt várasokra fekteti. \Most tél van és csend és hó és halál. \A föld megőszült; \Nem hajszálanként, mint a boldog ember, \Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
ELŐSZÓ	Ki megteremtvén a világot, embert, \E félig istent, félig állatot, \Elborzadott a zordon mű felett \És bánatában ősz lett és öreg. \Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, \S az agg föld tán vendéghajat veszen, \Virágok bársonyába öltözik. \Üvegszemén a fagy fölengedend,
ELŐSZÓ	S illattal elkendőzött arcain \Jókedvet és ifjuságot hazud: \Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, \Hová tevé boldogtalan fiait?
VÉN CIGÁNY	Húzd rá cigány, megittad az árát, \Ne lógasd a lábadat hiába; \Mit ér a gond kenyéren és vizen, \Tölts hozzá bort a rideg kupába. \Mindig igy volt e világi élet, \Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. \Véred forrjon mint az örvény árja, \Rendüljön meg a velő agyadban,
VÉN CIGÁNY	Szemed égjen mint az üstökös láng, \Húrod zengjen vésznél szilajabban, \És keményen mint a jég verése, \Odalett az emberek vetése.
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
VÉN CIGÁNY	Tanulj dalt a zengő zivatartól, \Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, \Fákat tép ki és hajókat tördel, \Életet fojt, vadat és embert öl; \Háború van most a nagy világban, \Isten sírja reszket a szent honban.
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. \Kié volt ez elfojtott sohajtás, \Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
VÉN CIGÁNY	Ki dörömböl az ég boltozatján, \Mi zokog mint malom a pokolban, \Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, \Vert hadak vagy vakmerő remények?
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. \Mintha ujra hallanók a pusztán \A lázadt ember vad keserveit,
VÉN CIGÁNY	Gyilkos testvér botja zuhanását, \S az első árvák sirbeszédeit, \A keselynek szárnya csattogását, \Prometheusz halhatatlan kínját.
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. \A vak csillag, ez a nyomoru föld \Hadd forogjon keserű levében,
VÉN CIGÁNY	S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől \Tisztuljon meg a vihar hevében, \És hadd jöjjön el Noé bárkája, \Mely egy uj világot zár magába.
VÉN CIGÁNY	Húzd, ki tudja meddig húzhatod, \Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: \Sziv és pohár tele búval, borral, \Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. \Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, \Lesz még egyszer ünnep a világon,
VÉN CIGÁNY	Majd ha elfárad a vész haragja, \S a viszály elvérzik a csatákon, \Akkor húzd meg ujra lelkesedve, \Isteneknek teljék benne kedve.
VÉN CIGÁNY	Akkor vedd fel ujra a vonót, \És derüljön zordon homlokod, \Szűd teljék meg az öröm borával, \Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
LETÉSZEM A LANTOT	Letészem a lantot. Nyugodjék. \Tőlem ne várjon senki dalt. \Nem az vagyok, ki voltam egykor, \Belőlem a jobb rész kihalt. \A tűz nem melegít, nem él: \Csak, mint reves fáé, világa. \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Más ég hintette rám mosolyját, \Bársony palástban járt a föld, \Madár zengett minden bokorban, \Midőn ez ajak dalra költ. \Fűszeresebb az esti szél, \Hímzettebb volt a rét virága. \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Nem így, magánosan, daloltam: \Versenyben égtek húrjaim; \Baráti szem, művészi gonddal \Függött a lantos ujjain; - \Láng gyult a láng gerjelminél \S eggyé fonódott minden ága. \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Zengettük a jövő reményit, \Elsírtuk a mult panaszát; \Dicsőség fényével öveztük \Körűl a nemzetet, hazát: \Minden dalunk friss zöld levél \Gyanánt vegyült koszorujába. \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Ah, látni véltük sirjainkon \A visszafénylő hírt-nevet: \Hazát és népet álmodánk, mely \Örökre él s megemleget. \Hittük: ha illet a babér, \Lesz aki osszon... Mind hiába! \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Most... árva énekem, mi vagy te? \Elhunyt daloknak lelke tán, \Mely temetőbül, mint kisértet, \Jár még föl a halál után...? \Hímzett, virágos szemfedél...? \Szó, mely kiált a pusztaságba...? \Hová lettél, hová levél \Oh lelkem ifjusága!
LETÉSZEM A LANTOT	Letészem a lantot. Nehéz az. \Kit érdekelne már a dal. \Ki örvend fonnyadó virágnak, \Miután a törzsök kihal: \Ha a fa élte megszakad, \Egy percig éli túl virága. \Oda vagy, érzem, oda vagy \Oh lelkem ifjusága!
KERTBEN	Kertészkedem mélán, nyugodtan, \Gyümölcsfáim közt bíbelek; \Hozzám a tiszta kék magasból \Egyes daruszó tévelyeg; \Felém a kert gyepűin által \Egy gerlice búgása hat: \Magános gerle a szomszédban - \S ifjú nő, szemfödél alatt.
KERTBEN	Kevés ember jő látogatni, \Az is csak elmegy hidegen: \Látszik, hogy a halott szegény volt, \Szegény s amellett idegen. \Rokonait, ha van rokonja, \Elnyelte széles e világ; \Nem nyit be hozzá enyhe részvét, \Legföljebb... a kiváncsiság.
KERTBEN	Műhely körűl a bánatos férj \Sohajtva jár, nyög nagyokat; \Ide fehérlenek deszkái, \Épen azok közt válogat. \Amaz talán bölcső leendett, \Menyegzős ágy eme darab: \Belőlük elhunyt hitvesének \Most, íme, koporsót farag.
KERTBEN	Siránkozik a kisded árva, \Amott sir öntudatlanul; \Ha nő szegény, az életkönyvből \Nehéz első betűt tanul! \Ölében rázza egy cselédlyány, \Duzzogva fel s alá megyen: \"Sirj no, igazán sírj!" kiált rá, \S megveri, hogy oka legyen.
KERTBEN	Kertészkedem mélán, nyugodtan, \A fák sebeit kötözöm; \Halotti ének csap fülembe... \Eh, nékem ahhoz mi közöm! \Nem volt rokon, jó ismerős sem; \Kit érdekel a más sebe? \Elég egy szívnek a magáé, \Elég; csak azt köthesse be.
KERTBEN	Közönyös a világ... az élet \Egy összezsúfolt táncterem, \Sürög-forog, jő-megy a népség \Be és ki, szűnes-szüntelen. \És a jövőket, távozókat \Ki győzné mind köszönteni! \Nagy részvétel, ha némelyikünk \Az ismerőst... megismeri.
KERTBEN	Közönyös a világ... az ember \Önző, falékony húsdarab, \Mikép a hernyó, telhetetlen, \Mindég előre mász s - harap. \S ha elsöpört egy ivadékot \Ama vén kertész, a halál, \Más kél megint, ha nem rosszabb, de \Nem is jobb a tavalyinál.
FIAMNAK	Hála Isten! este van megin'. \Mával is fogyott a földi kín. \Bent magános, árva gyertya ég: \Kívül leskelődik a sötét. \Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren? \Vetve ágyad puha-melegen: \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	Látod, én szegény költő vagyok: \Örökül hát nem sokat hagyok; \Legföljebb mocsoktalan nevet: \A tömegnél hitvány érdemet. \Ártatlan szived tavaszkertében \A vallást ezért öntözgetem. \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	Mert szegénynek drága kincs a hit. \Tűrni és remélni megtanit: \S néki, míg a sír rá nem lehell, \Mindig tűrni és remélni kell! \Oh, ha bennem is, mint egykor, épen \Élne a hit, vigaszul nekem!... \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	Majd ha játszótársaid közül \Munka hí el - úgy lehet, korán - \S idegennek szolgálsz eszközül, \Ki talán szeret... de mostohán: \Balzsamúl a hit malasztja légyen \Az elrejtett néma könnyeken. \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	Majd, ha látod, érzed a nyomort, \Melyet a becsület válla hord; \Megtiporva az erényt, az észt, \Míg a vétek irigységre készt \S a butának sorsa földi éden: \Álljon a vallás a mérlegen. \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	És, ha felnövén, tapasztalod, \Hogy apáid földje nem honod \S a bölcsőd s koporsód közti ür \Századoknak szolgált mesgyeül: \Lelj vigasztalást a szent igében: \"Bujdosunk e földi téreken." \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem.
FIAMNAK	Oh, remélj, remélj egy jobb hazát! \S benne az erény diadalát: \Mert különben sorsod és e föld \Isten ellen zúgolódni költ. - \Járj örömmel álmaid egében, \Útravalód e csókom legyen: \Kis kacsóid összetéve szépen, \Imádkozzál, édes gyermekem!
 \